De a mi asztalunk körül nem ezen a csekélységen akadt fel a kérdés, főleg miután tudattam, hogy Horvátország is évente mintegy 50 ezer tonna halat importál, aminek döntő része a turisták tányérján landol. Arról nem is szólva, hogy re-exporttal is foglalkozó hazai halfeldolgozóink legjelentősebb mennyiségben Horvátországba exportálnak lazacot és makrélát. Így a tengerparti éttermek többek közt argentin, norvég és magyar(!) importból beúszott halételekkel fűszerezik a dalmát imázst, merthogy egyre kevesebb a hal az Adriában, így a helyi alapanyag beszerzése egyre drágább, körülményesebb, esetleges. Meg különben is: ha balatoni fogasra vágyom, ott a lehetőség, hogy magam rángassam ki a tóból és tömjem be vele az elégedetlenkedő pofámat.
Szóval ez a szálka még úgy-ahogy lement volna multikörnyezetben edződött marketinges szaktársaim torkán, akik szerint a „szarok rája” ott úszik be a képbe, hogy frissen kinevezett turisztikai helyettes-államtikár ide, balatoni miniszteri biztos oda: semmilyen nyilvánosan kidobolt és kikiáltott biztató, irányadó, felelős gondolat nincs ma a Balatonról. Pedig 2014 médiaszennyes tóparája az egész ország számára, így a szakmának, a politikának is fehéren-feketén megmutatta: a Balaton marketingje, a tókommunikáció mostanra kritikussá vált. Olyannyira, hogy ma már a kritikusok gondolkodnak a felelősök helyett a megoldáson. Gazdát keresnek a Balatonnak, a problémáknak.
Talán ezért is történt, hogy az alábbi „rája” természetű igazi fogas kérdéseikre – amiket még a kollektív kocsmai marketingbölcsesség réveteg ködén át is tisztán látni – aznap este nem született biztos válasz:
- Miért van az, hogy a Balaton jelenleg legaktívabb és legtermékenyebb gondolkodói, szószólói nem balatoni szervezetek? Balatoniként ez szégyellni való probléma, vagy inkább megbecsülendő lehetőség? (a Balaton Barátai Márkaműhely mezőtúri bázisú, budapesti műhelytagokkal, míg a Balatonikum Egyesület szegedi bejegyzésű civil kezdeményezés. Némileg ellensúlyoz a képen a kiváló helyi borászokból, vendéglősökből szerveződött Balatoni Kör, akik úgy próbálnák víz fölött tartani a Balaton marketingjét, hogy közben folyamatosan borral itatják. Sajnos, mi sörösök vagyunk, talán ezért sem értjük még egymást. De sebaj, előbb-utóbb majd csak összeérünk, mint a házasított bor:)
- Ha mi ilyen távolságból is felelősséget érzünk a Balatonért, akkor a valódi felelősök és a helyi turizmus miért nem lép? Az érintettek miért futnak el a téma elől? A regnáló, alvó szakpolitika helyett – önként vállalt szabadidős elfoglaltságként – miért egy gyüttment társadalmi vállalkozásnak kell tűzoltómunkában foglalkoznia a Balaton sorskérdéseivel?
- Miért csak kormányzati körökben mutatkozik érdeklődés a Balaton-problémakört lézerpontossággal felrajzoló, ajándékba kapott iránymutató gondolatokra? A helyi erők miért zárkóznak el a szakmai párbeszédtől, együttműködéstől?
A jó hír, hogy azóta már töredezik a jég, így megnyugtatólag üzenem fővárosi marketinges barátaimnak: a Balaton Fejlesztési Tanács szeptember végén minket is meghívott „Balatoni Márka, Balaton Termék Védjegy” témakörben összeverbuvált induló műhelyfoglalkozására, melyen örömmel vettem részt készen arra, hogy szakmai háttérmunkával is megtámogassuk a helyi márkák kibontakozásának ügyét, a márkázási alapkérdések jobb megértését. Így remélhetőleg a címben fent nevezett faj mostantól száműzve lesz a tó vizéből, amihez új marketinges címerállatként javasolnám a polipot, mert annak több karja is van, amivel ugye jól össze lehetne fogni a Balatonért...
